Bizonytalan ideig szünet... Bocsi!

Sajnos eléggé időhiányban szenvedek az iskola miatt és a magánéletemre nincsen időm, nem hogy az írásra... Nem tudom mennyi ideig fog ez az állapot tartani, de nagyon remélem, hogy az új évben több időm lesz. Sajnálom!

Emlékek: 8.rész: Új otthon

"Az otthon elhagyni nehéz és keserves tett, ám a barátokat és a családot elhagyni bizony fájdalmas."

/Evy Dean/

Ahogyan a reptéren lévő központi helyszínre értem, ahol Alice fogadott. Elmondta, hogy át fog alakítani annak érdekében, hogy külsőről kevésbé legyek felismerhető, ami azt is jelentette, hogy stílusomtól legeltérőbbnek kell lennem. Cuccaimat átpakolta egy teljesen sima fekete bőröndbe, ruháimat át kellett cserélnem élénk színű csipkésről, fakó egyszerűre. Hajamat is teljesen át akarta alakítani, rövidre vágni és befesteni barnára, ám nem engedtem, hogy akár egy centit is vágjon belőle. Színes kontaktlencsét kaptam, kéket.  A nevem, pedig Eglantina James lett ideiglenesen. Ma reggel, aki felkelt az ágyamban pár óra elteltével, már nem létezett. Mindent le kellett adnom, amiből akár csak sejteni lehetne valójában ki vagyok. Csak Alice tudta, hogy én én vagyok és ameddig ő nem szól addig senki sem tudhatja meg. Új telefont is kaptam, de meg kellett ígérnem, hogy nem hívok fel senki olyat, aki ide köt. Legvégül egy kis csipet kaptam, amiből tudni fogják pontosan hol vagyok. Elmondta, hogy a reptéren egy Luka Milagros nevű fiú fog várni, akit megkért, hogy vigyázzon rám. Barátnőm még egyszer megölelt és ő is elmondta ugyan azt, amit én öcsémnek mondtam.

Éppen a csomagomat adtam fel, amikor megláttam azt akit már több hónapja nem láttam. Arthur, az édesapám. Legszívesebben oda szaladtam volna hozzá, pedig nem igazán jó a kapcsolatunk, ez azt is okozza, hogy a nevén szólítom, ám most más volt a helyzet. Azt viszont nem bírtam ki, hogy ne menjek oda hozzá. Elsétáltam mellette, majd úgy tettem, mintha megbotlottam volna és a karjaiba estem. Legbelül reménykedtem, hogy felismer, de nem ez történt. Segített talpra állnom, majd megkérdezte jól vagyok-e és tovább ment. A repülőn ülve nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi történhet és egyre több képzet gyűlt fejembe az elkövetkező időről.

Leszálltam a gépről és mikor ki mentem a váróban egy Eglantina James felirattal álldogáló fiatal férfit láttam. Oda mentem.

-Szia Gw... Eglantina vagyok. Eglantina James. -fogtam kezet vele.

-Örülök. A nevem Luka Milagros. -mutatkozott be barátságosan. -Gyere menjünk, mert Omis, még odébb van. Add viszem én a bőröndöd.

-Öhm...  köszi, aranyos vagy, de, majd én viszem. -mosolyogtam, majd mikor láttam, hogy bizonytalanul néz rá folytattam. -Szeretem magamnál tudni a cuccaimat.

-Hát jó, akkor csak had segítsek.

Ketten pakoltuk be bőröndömet a kocsiba. Út közeben kisebb idegenvezetést is kaptam. Luka nagyon kedves volt és kiderült, hogy egy házban fogunk lakni, sőt még szomszédok is leszünk.

-Egy kis gond, azonban még van. Itt még nem tudsz lakni, mert nem tudtam teljesen befejezni, azonban igyekszem vele és addig lakhatsz nálam. -nyitotta ki az ajtót. -Hát eddig ilyesmi lenne. De tényleg igyekszem, csak a munkám mellett nem sok időm van.

-Nagyon szép lesz. -mosolyogtam rá hálásan. -És köszönöm, hogy ennyit fáradsz miattam.

Átmentünk a szomszéd házba, ami szerkezetileg hasonló volt, de kinézetileg teljesen más. Barátságos és szép, ám még egy vak is kiszúrta volna, hogy agglegény lakásban jár. A vendég szobában kaptam helyet. Este beszélgettünk két nagy tál makaróni fölött és film közben. Bár nem tudom ezt mennyire lehet beszélgetésnek hívni, mert többnyire csak Luka beszélt. Megtudtam róla, hogy egy közeli étteremben dolgozik váltott állásban, ami azt jelentette, hogy egyszer pincér, másszor a konyhán, harmadszor a bárban segített. Megígérte, hogy holnap megmutatja délelőtt a várost, délután, pedig az éttermet, mert akkor dolgoznia kell, de csinál neki egy helyi koktél specialítást, vagy amit szeretne.

Nem vagyok benne biztos, de Luka vagy nagyon ért, ahhoz, hogy hogyan kell valakit felvidítani, vagy beépített ember és Alice szólt pár szót az érdekemben. Késő este, itteni idő szerint hajnali egykor mentünk el aludni. Letusoltam, újonnan festett hajam megmostam és törülközőbe csavarva álltam neki kiszedni pár dolgot bőröndömből. Képeket, amiket ruháim zsebeibe rejtve sikerül magammal hoznom. Felvettem pizsim, ami nagyban eltért a szokottól. Egy nagy szürke póló és egy bugyi. Fantasztikus, már nem is aludhatok abban, amit szeretek. Elnyúltam az ágyon a plafont bámulva és azon tűnődtem, vajon mikor mehetek haza vagy, hogy ide nem-e követett az ismeretlen férfi, aki az életére tört ismét. Milyen érdekes. Szeretek utazni, de mikor kényszeres a dolog inkább maradtam volna a szobámban, felőlem, akár összezárhattak volna Stefan idegesítő fejével, vagy még azt is elviseltem volna, hogy Ed rajtam kísérletezze ki a legújabb csínyeit. Apa állandó szekírozását is szó nélkül kibírnám. Jaj, bárcsak ott lehetnék azok között, akiket szeretek, vagy kevésbé, de tudom, hogy vannak nekem. Mikor mehetek vajon haza? Talán egy hét, hónap vagy több év.

-Gwen-

Emlékek: 7.rész: Újra veszélyben

"Minden seb begyógyul az idő múlásával, ám az emlékeket nem lehet csak úgy kitörölni és semmi sem gyógyítja"

/Evy Dean/

*************************************************

-Gwen be tudnál jönni most? -mondta Alice a telefonba.

-Csak nincsen valami baj? -kevergettem kávémat.

-Persze, de gyere be. -hangja idegesen csengett.

-Alice mi a gond? -mondtam határozott hangon.

-Gwedolyn Greenday! Gyere be most! Tíz perc múlva nálam! -tört ki belőle az ideg és letette a telefont.

Hát legyen, lecsusszantam a konyha székről és megittam a maradék kávémat. Felvettem valami normális ruhát és elindultam. A megadott időben kezem már a kilincsen volt, majd mikor a helyiségbe nyitottam megtaláltam a fel-alá járkáló ideges Alice-t.

-Végre hogy itt vagy. -támadt nekem.

-Minden rendben? -nem sokszor láttam Alice-t ennyire kiborulva.

-Persze, csak ne legyél ideges, minden rendben. -ültetett le.

-Teljesen nyugodt vagy, de ha nem mondod el, hogy mi borított ki, akkor ideges leszek.

-Mondom, hogy ne legyél ideges! -kiabálta.

-De nem vagyok ideges! -emeltem fel a hangomat.

-Ne is legyél. -folytatta a járkálást.

-Alice. Mi történt? -tagoltam minden szót megnyomva.

-Semmi!

Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor belépett rajta Patrick, Josh, Melany és végül Stefan. Persze, hát ő is itt van. Még mindig nem tudta megszokni. Az utóbbi egy héttel ez előtti családi látogatás óta nem szóltunk egymáshoz és többnyire én rá sem néztem. Azonban most jobban lekötött az,  hogy miért van itt mindenki és mi ez az egész.

-Mi folyik itt? -kérdeztem.

-Ne legyél ideges. -mondta Patrick.

-Miért hajtogatjátok ezt? És különben is mi ez az egész? Mi történt valaki bökje már ki! Alice-t nem is tudom mikor láttam utoljára ilyennek. Melany olyan, mintha valaki meghalt volna, Josh, pedig még nem láttalak ilyennek és Patrick te, te is nyúzott és gondterhelt vagy. -néztem körbe mindenkin és sütött róluk, hogy valami nem stimmel, most már kezdett végig szaladni tudatomon a pánik.

-Gwen. Ülj vissza légyszíves és mindjárt elmondom. -hangja nyugodtan csengett, de mégis szemei másról árulkodtak.

Lezuttyantam a karosszékbe és Patrickre függesztettem tekintetem, aki félig felült az asztal sarkára. Egy nagyot sóhajtott és megszólalt, egyetlen mondatot mondott, ám az ostorcsapásként ért.

-El kell menned.

Nem tudtam mit felelni, teljesen ledöbbentem. Körbe néztem, de mindenkitől ugyan azt kaptam, aggódó és szomorú tekintetet. Megfordult a fejemben, hogy lehet valami hülye ugratás, ám az arcokat látva a gondolatot azonnal száműzte fejéből.

-Mi az, hogy el kell mennem? -kérdeztem halkan.

-Nem maradhatsz a városban. Sőt az országban sem. -mondta egymás után Josh és Melany.

-De miért? Ne szegtem szabályt. -szemeim könnybe lábadtak.

-Dehogy, ne is gondolj ilyesmire. Semmi rosszat nem tettél. -nézett rám Patrick.

-Akkor, miért? Nem értem. -néztem szemeibe, amiben szomorúságot láttam.

-Veszélyben vagy és csak így tudunk megvédeni. -érkezett a válasz.

-De miért lennék veszélyben és különben is, tudok magamra vigyázni. -mondtam enyhe felháborodással a hangomban.

-Vissza tért, akiről, azt hittük, hogy halott. Akinek, senki sem tudja a nevét és senki sem látta még az arcát. -szólalt meg most először Alice, amióta mindenki itt van a szobában.

Most ért a teljes ledöbbenés.

-Nem, az lehetetlen, hiszen felrobbant az a viskó. Senki sem élte túl. -suttogtam.

-Mindenki így hitte egészen a múlt hét elejéig, amikor ezt találtuk az asztalodon. -nyújtott át egy vákumozott zacskóba csomagolt gyűrött papír lapot.

Olvasni kezdtem.

Helló Szépségem! Remélem emlékszel még rám. Az az egy hét csodálatos volt. A hangod, még mindig a fülemben cseng, ahogyan sikítasz, a vörös véred, ahogyan bugyogott ki a bőröd alól és a rettegés, ami a szemedben játszott. Bár, hogy is ne emlékeznél, hisz fel akartál robbantani, de nem haragszom érte. Most már mindent tudok rólad, hogy kik a barátaid, a szüleid és Ed a drága öcséd. Vajon ő is ugyan úgy élvezné a kis játékunkat? Azt is tudom, mikor mit csinálsz hová mész és kikkel. Tudom a legsötétebb és legféltettebb titkaidat. Ezúttal nem menekülsz meg előlem és nem lesz, aki megmentsen. Senki

Felnéztem. Gondolatomon átvillant az egy és fél évvel ezelőtt történt eset, az a bizonyos egy hét, amikor reggel borzalmas dologra ébredtem.

Patrick pár fotót is felém nyújtott, amin én szerepeltem. Egyiken vásárolok Lydiával, másikon Alice-szel falat mászok, de volt köztük olyan is, ami Eddel vagyok és olyan is , amikor a szobámban vagyok egy szám fehérneműben. A képek közül néhány hátuljára írva is lett, "Látom begyógyultak a sebek" , "Nem menekülhetsz" , "A markomban tartalak" és ehhez hasonlók.

Egyszerre éreztem dühöt és félelmet. Felemeltem tekintetem a fotókról és vissza adtam. Dühös voltam amiatt, mert az öcsémet a szüleimet és a barátaimat fenyegeti. Félelmet, pedig azért, mert a sebek valóban begyógyultak és a hegek is már csak nagyon kevés helyen és alig látszanak az emlékezetemből nem lehet kitörölni a dolgokat, ezért pontosan tudtam, hogy nem csak vicc, amit az előbbiekben olvastam.

Ismét körbe néztem és az arcok, már többet mondtak, mint eddig. Alice valószínűleg most nemrég tudta meg, hogy ez a helyzet a többiek, már régebb óta tudják, de ők sem a levél és a fotók felbukkanása óta. Kezdett össze állni a kép a hét minden napjára jutott valaki, vagy a suliból, vagy a csapatból. Hát persze és az utolsó tegnap Alice volt. Mindenkitől így búcsúzott el tudaton kívül. Most már majdnem mindent értek.

-Hová kell mennünk? -kérdeztem Patrick-et.

-Másnak sehová, csak te mész. A lehető legmesszebb Lucan-től. Horvátország egyik délen fekvő kisvárosába Omisba.

-De mi lesz a családommal? És az iskolatársaimmal? Titeket is féltelek, de ők teljesen védtelenek, velük mi lesz? -kérdeztem kétségbe esetten.

-A családodra én vigyázok. -szólalt meg először Stefan.

-A többiekre, pedig mind vigyáznak észrevétlenül. Nem eshet bajuk, az egyetlen, akinek baja eshet itt az te vagy Gwen.

-És meddig kell ott maradnom? -hangom nyugodtam csengett, de legbelül zokogtam és ordítottam.

-Ameddig el nem kapjuk a támadódat. A részleteket négyszemközt megbeszéljük az irodámban. -mondta Patrick.

-Rendben. -mondtam, majd felálltam.

Először Alichez mentem, átöleltem és mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert még viszont látják egymást. Majd sorban mindenkihez, kivéve Stefan-t és Patricket, az utóbbi azért, mert mégis csak a főnöke és vele még beszélni fog.

-Kérlek vigyázz a barátaimra és a családomra, ne engedd, hogy bajuk essen. -néztem az utált fiú szemébe kérlelően.

-Nem hagyom ne izgulj. -nézett rám biztatóan.

Megöleltem őt is, bár most sem volt szimpatikusabb, akkor is ő az aki a családjáért felelős és értük bármit. Egy "Köszönöm"-öt suttogtam fülébe, majd az előbbiekben említett iroda felé vettem az irányt.

Bementem, majd mögöttem becsukódott a hangszigetelt ajtó és kattant a kulcs is.

-Így biztosan nem zavarnak meg minket. Foglalj helyet. -mondta Patrick és kihúzta az elegáns karosszéket.

Leült mellém és szembe fordultunk. Hátra dőltem a székben és erősen koncentráltam, hogy nehogy kitörjenek belőlem az érzelmeim. Patrick egyik lábát térdére tette és levett pár mappát az asztalról. Elkezdte magyarázni, hogy hol lesz, és hogy figyelni fogják és védeni egész idő alatt, de nem igazán jutott el az agyamig. Partick-kel nem az a főnök alkalmazotti kapcsolat van köztünk, hanem jóval közvetlenebb, barátság. Eleinte nem hozzá tartozott a csoportunk, de miután történt ez az eset áthelyezték őket, hogy mostantól a fiatalok Partick hatáskörébe tartoznak. Nem volt ellene kifogásunk, hiszen jó főnök, sőt nagyon jó. De amolyan jókor volt jó helyen került ebbe a pozícióba. Mindig is kedves volt velem, néha teljesen el is felejtettem, hogy ő a főnököm.

-Gwen. -szólongatott. -Gwen figyelsz?

-Persze. -mondtam, bár nem is tudtam, hogy előtte mit mondott.

-Tessék itt ez a mappa, ebben minden benne van, amit tudnod kell. -tette ölembe.

-Köszönöm. -mondtam hálásan, de mikor lenéztem a mappára kicsordultak könnyeim.

Titkolni próbáltam és azonnal letöröltem könnyeim minden hang nélkül, ám nem akartak megszűnni. Egymás után folytak le arcomon. A fenébe is, miért most törött össze a mécses. Mit fog rólam gondolni Patrick, hogy ilyen miatt össze török, mert el kell mennem. És itt volt a válasz. Felpattantam a székből ügyelve arra, hogy ne vegye észre könnyeim. Az ajtóhoz siettem és lenyomtam a kilincset, ám az nem nyílott. Megpróbáltam még egyszer, de nem sikerült.

-Itt a kulcs. -lépett mögém és felém nyújtotta.

Érte nyúltam.

-Te sírsz. -nézett rám.

Lehajtottam fejem. Állam alá nyúlt kissé érdes kezével és gyengéden felemelte. Szembe került a hideg kék szemekkel.

-Nem lesz semmi gond, ne aggódj, minden rendben lesz. -mondta lágyan ám határozottan és letörölt egy könnycseppet arcomról.

Tehát érti. Tudja, most mi zajlik le benne, vagy legalábbis sejti. Képtelen voltam válaszolni, a gombóc a torkomban levegőhöz is alig engedett jutni. Érdes keze arcomra csúszott. Már csak pár milliméter választotta el arcunkat egymástól. Ajkaink össze értek. Nyugalom és biztonság érzet járta át testemet. Simogatta ajkaim, ám fejemben megszólalt a vészjelző. Szemeim felpattantak és elváltam tőle. Kulcsot a kilincsbe tettem, majd kinyitottam az ajtót. Kimentem és meg sem álltam hazáig. Hiba volt, hogyan lehettem ennyire ostoba. A főnökön és több mint 10 évvel idősebb nálam. Egy idióta vagyok. Zaklatott állapotban mentem fel a szobámba, nem szóltam senkihez. Elővettem a bőröndömet a szekrény aljából és beledobáltam cuccaimat, majd csak ültem mellette és sírtam. Egyszerre féltem, aggódtam és szapultam magam.

Nem sokkal később anyum jött be a szobámba. Le ült mellém és átkarolt. Könnyek áztatta arcom vállába temettem. Fejemet simogatta és ringatott, pont, mikor kicsi voltam. Mindig meg tudott vele nyugtatni. Mondta, hogy látta a levelet, hogy felvettek a cserediák programba és, hogy megyek Horvátországba. Biztos voltam benne, hogy a központ csinálta a levelet és tette kibontottan az asztalra. Mikor anyu megkérdezte mi a gond, azt mondtam, hogy össze vesztem Nicyvel. Este miután teljesen megnyugodtam és elfogadtam a dolgokat, bár nem mindent lementem anyuhoz a művész szobába, majd elmondtam neki, hogy kibékültünk. Ma ragaszkodtam hozzá, hogy én menjek ellenőrizni, hogy Ed lefeküdt-e. Neki is mondtam, hogy el fogok menni holnap, amitől nagyon elkeseredett, mert nem akarta, hogy elmenjek. Mondtam neki, hogy csak rövid időre megyek és hamarosan látjuk egymást, de fogalmam sem volt mikor jöhetek vissza vagy mi fog történni. Reménykedtem benne, hogy nem történik semmi és ahogyan megígértem Edward-nek hamarosan visszajöhetek.

Egész éjjel, csak forgolódtam az ágyamban és vártam a reggelt, mikor elbúcsúztam utoljára és a taxi kivitt a reptérre, ahol aztán kitett és egy szolgálati rejtett részre menve elkezdődött az átalakítás.

-Gwen-

Emlékek: 6.rész: Váratlan vendég

"Hiába hiszed, hogy te alakíthatod a dolgokat, váratlan dolgok mindig érhetnek"

/Evy Dean/

*************************************************

-Jó reggelt. -támolyogtam le a konyhába egy forró zuhany után, enyhén szólva is másnaposan.

Az óra már fél egyet ütött. Töltöttem magamnak egy nagy bögre kávét és a pultra könyökölve próbáltam felébredni. Már a fele bögre elfogyott, amikor észre vettem, hogy anya úgy futkos a konyhában, mint a mérgezett egér és lassan mindent különféle finomabbnál finomabb ételek fognak borítani.

-Anyu? -kezdtem bizonytalanul. -Miért csinálsz ennyi mindent?

-Holnap el kell utaznom egy teljes hétre és nem szeretném, ha éhen halnátok itt nekem. A másik, meg, hogy ma jönnek az új lakosok látogatóba. -az utóbbi mondat hallatán félre nyeltem a kávémat.

-Milyen új lakosok? -kérdeztem szapora köhögés közepette.

-Tudod, akik pár hete költöztek ide. Még te vetted észre a két utcával odább lévő villát egyszer futás közben. De már mondtam, hogy ma jönnek.

>Pár héttel ezelőtt<

 -Mi volt ma anyu? -kérdeztem, miközben pakoltuk ki a bevásárolt cuccokat.

-Képzeld találkoztam a boltban az egyik új lakóssal, Kristennek hívják, akiké az a nagy ház pár utcával odébb.

-És milyen? -érdeklődtem.

-Nagyon barátságos, csinos és kedves, olyan hasonló korúak lehetünk. Bár inkább fiatalabb nálam. Van egy fiúk.

-Valóban?

-Igen, vele nem találkoztam, de megbeszéltük Kristennel, hogy, egyik hétvégén átjönnek és akkor jobban is megismerhetjük egymást.

>A jelenben<

Felmentem, barátommal (kávés bögrémmel) a szobámba és neki láttam, szomszéd riogató kinézetemet átalakítani elviselhetővé. Egy rövidnadrágot és egy színes pólót vettem fel, de a hozzá általában viselt saru helyett, most az itthoni papucsomat vettem fel. Mindeközben anyu végzett a konyhában és felöltöztette Edet és vagy negyvenszer megkérte, hogy ne csináljon semmit rosszaságot, amit persze a kis rosszcsont meg is ígért, de hogy be is tartja-e az már más kérdés. Csak reménykedni lehet, hogy igen. A fejfájásom, bár enyhült, de még mindig elég rossz és ezen, már a gyógyszer sem segít.
Csengettek. Végre itt vannak. A lépcsőn lefelé menet, folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy "Gwen túl fogod élni, csak rövid ideig lesznek itt. Jó képet vágsz a dolgokhoz és kész.", nem igazán rajongtam az ötletért, hogy vendégek jönnek, de nem volt mit tenni. Levonszoltam magamat és mosolyogva üdvözöltem a vendégeket, majd tovább beszélgettünk a nappaliban. Aranyos egy házaspár. Kedvesek, jókedvűek és mi tagadás beszédesek. Mondták, hogy a fiúk, majd később jön, mert este későn ért haza és még nem tudott kikelni az ágyból, amiért sűrűn bocsánatot kértek. Talán egy óra telhetett el, vagy másfél, mikor újra csengettek.

-Á ez biztos a fiúnk lesz. Már épp ideje volt. -mondta Kristen és Klaus.

-Gwen, légyszíves kinyitnád? -nézett rám anyu.

-Persze. -álltam fel a kanapéról.

Oda mentem az ajtóhoz és kinyitottam.

-Szia te bizonyára... Stefan?!

-Gwen?! -néztünk egymásra döbbenten.

-Nem ismerjük egymást. -suttogtam össze szorított fogakkal. -Gyere.

Még akart valamit mondani, de hátat fordítottam neki és bementünk a nappaliba.

-Áh igen. -mosolygott Kristen. -Bemutatom a fiúnkat, Stefant.

Az ezek után eltelt idő alatt Stefan, majdnem csak, hogy folyamatosan engem beszéltetett, aminek én nem igazán örültem, elfoglalta szememben a "Dúsgazdag, tenyérbemászó, felfújt hólyag" kitüntetést. A szülei, viszont nagyon rendesek. Hogyan lehet, hogy két ilyen aranyos és kedves embernek egy ilyen bunkó fia legyen. Ha még nem éreztem volna elég jól magam, akkor még itt van nekem anyum. Akit szeretek, de e pillanatban nem szívleltem. Miután elmentek és pakolni kezdtünk anyu elkezdte ragozni, hogy  Stefan milyen cuki, aranyos, kedves és stb. Mi van mindenki megbolondult körülöttem, vagy csak és vagyok hülye?

Nagy nehezen felvonszoltam magamat a szobámba és szentül megfogadtam, hogy több ilyen hétvégét nem csinálok, ma éjszaka, pedig kialszom magam. A legnagyobb ok erre a fürdőszobai tükör volt, ami egy felmosó rongyot mutatott nem engem. Katasztrófa. A jó viszont, hogy Ed is tudja, hogy ilyenkor jobb nem szekálni engem és ezt tiszteletben is tartja. Szeretem az öcsémet.

-Gwen-

Emlékek: 5.rész: Buli van bébi

"Hétvége a szabadság és a barátok szent ünnepe. Ki kell, használni, mert nem tudod, mikor mi fog történni és a legnagyobb buliból, nem maradhatsz ki."

/Evy Dean/

*************************************************

Végre hétvége! Már csak pár hét van hátra a suliból és tanulni valónk is alig van, ezért úgy döntöttünk, ha már senkinek sincsen dolga szombat estére, elmegyünk bulizni mind a hatan. Természetesen ez nem úgy néz ki, hogy a sárga földig vedeljük magunkat és öntudatlan állapotban minden félét csinálunk. Kizárólag normál szórakozás a pia pedig, csak az alap hangulatért van, de mértékkel. Úgy beszéltük meg, hogy 11-kor találkozunk a városban lévő Maranvica Disco & Bar előtt és úgy megyünk be együtt.

>Szombat este fél kilenc<

-Ed add vissza a sminkes cuccom, mert esküszöm, úgy seggbe rúglak, hogy Kínáig repülsz. -kiabáltam vele, a csukott ajtón keresztül.

Hajam törölközőbe volt csavarva, akár csak testem, mivel nem rég szálltam ki a zuhany alól. Egy kis ideig vártam, de nem érkezett válasz.

-Ed! -kiabáltam. -Ne akard, hogy betörjem az ajtódat.

-Gwen, hagyd már az öcsédet. -szólt rám anya.

-Még, hogy én hagyjam békén?! -keltem ki magamból. -Elveszi a cuccaimat és még én hagyjam békén?!

Megrázta a fejét és az ajtóhoz lépett. Kopogott rajta hármat, majd halk, de tekintélyt parancsoló hangon szólalt meg.

-Edward Greenday. Legyél olyan szíves és add vissza a nővérednek a cuccát, amit elvettél, mert, ha nem teszed meg ezt 10 másodpercen belül, akkor két hónapig nem mehetsz át egyik barátodhoz sem és ők sem jöhetnek, plusz egy kis szobafogsággal is megtoldhatom ezt az egészet. Szóval... 10... 9... 8... -kezdett vissza számolni. - 4... 3... 2...

Kinyílott az ajtó és nekem repült a sminkes táskám, majd vissza is csukódott.

-Köszönjük. -mondta anyu. -Ennyi, nem kell vele kiabálni. Amúgy nem tudod, hogy mi baja van mostanság?

-Most már tudom. Nem, de az biztos, hogy valami nem oké, én viszont készülődöm, mert Lydi hamarosan itt van és még sehogy sem állok. -vettem a fürdőszoba felé az irányt, hogy megcsináljam a sminkem.

Éppen végeztem, mikor Lydi megérkezett. Azért, jött, mert megbeszéltük, hogy együtt megyünk, meg, hogy segítünk egymásnak a készülődésben. Elsőnek a hajunkat csináltuk meg. Lydi az enyémét, én az övét. Én kivasaltam neki és tettem bele egy fonatot, míg ő begöndörítette és felül fonta az én hajamat. Mikor ezzel készen lettünk elkezdtük kiválogatni a megfelelő ruhákat.

Természetesen ilyenkor, mindig érvénybe lét, az örök szabály, miszerint a lányoknak egy darab göncük sincs, amit fel lehetne venni és ezt a nagy semmit nem tudják hol tárolni. Jellemző.
Lydivel kezdtük, mert ő hozott magával ruhát, csak cipőt és kiegészítőket nem, ezért azt kezdtünk keresni. A jó hír, hogy bár magasságra eltérőek vagyunk a láb méretünk egyforma, amit már nem először használunk ki. A teljesen rózsaszín ruhához egy azonos színű magas sarkút és mellé fekete táskát és fülbevalót párosítottunk.
Utána következtem én. Hát, mit ne mondjak, szinte az egész szekrényt kipakoltuk, mire meglett a ruhám. Kétrészes, a felső egy ujjatlan topp, fehér alapon, vörös és lila virágok. Alulra egy fekete tüllös szoknya.
Hasam kicsit kilóg, de nem baj. Egy nyaklánc, fülbevaló és gyűrűk hozzá. A cipő fekete, hátulja ezüstös.

Mire mind a ketten felöltöztünk az óra, már negyed 11-et mutatott. Elköszöntem anyumtól és elindultunk. Mikor a clubhoz értünk, már ott volt Szabin és Tony. Majd hamarosan megérkezett Nicy és Kevin is. Aztán bementünk elfoglaltunk egy asztalt és mindenki megrendelte az első körét. Imádom a koktélokat, annyira szépen néznek ki, olyan színesek, érdekesek, szépek, meg minden.

Meg maga a bár is kulturáltabb, mint egy disco. Itt nem fetrengenek, üvöltöznek, rongálnak és hánynak össze vissza a vendégek, hanem normális emberi módon szórakoznak, ahogyan mi is tesszük. A harmadik körig csak beszélgettünk, majd Nicy megkezdve a sort elindult táncolni, innentől, pedig mindenki követte. Nem tudom mennyi idő telt el, de tény, hogy sok, mert a bár is egyre jobban telt meg és ez már jócskán, azt jelenti, hogy éjfélt már elhagytuk.

-Elmegyek inni valamit! -kiabáltam Nicynek, mert hangos volt a zene.

Egyenesen megcéloztam a pultot és átverekedtem magamat a tömegen. Kértem egy italt, majd kicsit leültem, hogy megigazítsam cipőmet, mert már egy kicsit kezdett benne fájni a lábam. Miután megittam italom, vissza indultam a táncparkett felé, azonban egy kicsit ittasabb srác megállított.

-Helló cica. Van gazdád? Mert én szívesen lennék. -kezdett közelebb hajolni hozzám, de egy egyszerű mozdulattal odább löktem.

-Bocsi, már van. Tuskókkal, meg nem állok le beszélgetni.

Bele vetettem magam ismét a tömegbe. Egy darabig táncoltunk, majd miután siker megtalálnunk egymást, úgy döntöttünk egy kicsit leülünk mindannyian pihegni, aztán lassan indulunk.

-Akkor én elmegyek mindenkinek még egy körért. Egy búcsú italért. -álltam fel.

A pultnál kértem mindenkinek, amit mondott, majd miközben vártam, érdekes beszélgetést hallottam.

-Nézd megint itt van az a csaj. -mondta az ittas srác.

-Figyelj, most megmutatom, hogyan kell ezt csinálni. -válaszolta, vélhetőleg a haverja.

-Helló, szépség. Meghívhatlak egy körre? -kérdezte, ezt már tőlem.

-Ép most rendeltem, úgyhogy köszi, de nem. -mondtam rá sem nézve.

Nem igazán vagyok vevő az ilyenekre.

-Ezek szerint van partnered. -folytatta tovább.

-Nincsen, a barátaimmal vagyok. -mondtam.

-Ez esetben nem bánják, ha elrabollak néhány percre. -fogta meg csuklómat és húzott is volna magával, de vissza kézből pofon vágtam. Majd, miután rám nézett, jobban megnéztem arcát.

 -Stefan?

-Gwen? -nézett rám hasonló meglepettséggel. -Te mit keresel itt?

-Bulizok a barátaimmal? -kérdeztem cinikusan.

-Ezt most miért kellett?

-Nem díjaztam a felszedős dumádat, meg a múltkori este miatt is, amit nem itt fogunk megtárgyalni. Meg különben is a haverodnak nagyon tetszett. -mondtam.

-Itt vannak az italok. -szólt a pultos lány.

-Köszi, és ha megbocsájtasz akkor megyek vissza. -vettem át az italokat és az asztalunkhoz mentem.

Még elnevetgéltünk egy ideig, majd elbúcsúztunk és haza indultunk. Félúton le kellett vennem cipőmet, mert már lépni nem bírtam benne. Otthon, ruhástól dőltem de az ágyamba,mint akit fejbe vágtak egy baseball ütővel. Szép álmokat.

-Gwen-

Emlékek: 4.rész: Semmi bajom

"Egy egyszerű mondat, amit egy mai már ezerszer megkérdeztek tőled, de csak egy azonos kérdéstől mosolyodsz el, mert tudod, hogy neki nem kell hazudnod, mert mindent tud, pedig ő az egyetlen akire nem is számítasz és ez megváltoztatja az egész napod."

/Evy Dean/

*************************************************

-Sziasztok. -zártam be magam mögött a bejárati ajtót.

-Hol voltál ennyi ideig? -hallottam anyum hangját.

-Csak falat mászni. -adtam neki két puszi, mikor bementem a konyhába.

-Jesszusom, Gwen, neked meg mi van a karoddal? -fogta meg a kötésnél kezem.

-Auh... -szisszentem fel. -Semmi, csak meghúztam a kötéllel és be kellett kötnöm, de pár nap, aztán, már nem is fog látszódni, nyugi. .hámoztam le kezét.

-Ez nem pár napos "mulatság" lesz, ha be kellet kötni. -nézett rám. -És ki kötötte be?

-Az egyik ott lévő segítő. -közbe akart szólni, ezért gyorsan folytattam. -Jól kötötte, nyugi. -mosolyogtam megnyugtatóan.

-Kérsz valamit enni? -kérdezte, de látszott rajta, hogy kételkedik abban, amit mondtam.

-Nem köszi. Hol van az én rosszcsont öcsém?

-Elméletileg a szobájában, de gyakorlatilag bárhol lehet. -folytatta a rakodást anyu.

-Akkor készülök a csapdákra. -mondtam és elindultam felfelé. -Ha keresel, akkor én biztosan a szobámban leszek.

-Rendben, én még itt befejezem a pakolást és egy kicsit lemegyek a műhelybe.

-Oké.

Felfelé menet mindenre odafigyeltem, ami esetleg csapdát rejthet, mert ma már nem volt kedvem még egy sérüléshez. Hála az égnek, csak egyet találtam, de azt is előbb, mint, hogy működésbe léphetett volna. Ajtómra egy nagy vödör víz volt téve. Levettem , majd bementem a szobámba. Letettem cuccomat, átvettem az itthoni "játszós" ruhámat, bekapcsoltam laptopom és neki álltam tanulni, közben pedig Lydivel, Nicyvel és Szabinnal beszélgettem chaten.

Gwen: Sziasztok.
Lydi: Hali. Jobban vagy?
Gwen: Persze, csak egy kicsit felment a vér nyomásom. (bár nem csodálom Froletmon-tól mindenkinek felmegy)
Lydi: Jogos.
Nicy: A külső nem minden.
Szabin: Nicy ne kezd!!!
Gwen: Szerintem se, mert megint felmegy a vér nyomásom és akkor holnap nem is megyek suliba.
Lydi: Ezt nem teheted velünk!
Nicy: Tudtam, hogy ezt fogjátok mondani. Gwen holnap jössz, vagy reggel én foglak ébreszteni és a fülednél fogva ráncigállak el a suliig.
Szabin: Nicy kezdek félni tőled, mert tudom, hogy, te tényleg megteszed.
Gwen: Szerintetek hagynálak titeket törin mumifikálódni?
Lydi: Van rá esély...
Szabin: Kinézem belőled...
Nicy: Miről beszélsz én már múmia vagyok.
Gwen: Ez most komoly?! Ennyire szörnyű vagyok?
Lydi: Igen, de tudod, hogy szeretlek.
Nicy: Csak viccelünk.
Szabin: Ha te nem lennél, akkor nem mennék el suliba.
Lydi: És mi van Tonyval? Miatta nem is mennél el?
Gwen: Valamelyikőtök elküldeni e leckéket?
Szabin: Nem, ő jönne hozzám ápolni. Egy kicsit kihasználnám a helyzetet. Mindig elkényeztet, ha akár egyet is köhintek. (ezért jó néha színlelni a dolgot)
Lydi: Gwen töriből az óra elején elkezdett anyagot kell kivázlatolni és megtanulni. Irodalomból Shakespeare-ből holnap röpi várható.
Nicy: Szabin, na most elszóltad magad. Mit szoktatok ti csinálni?
Gwen: Köszi Lydi.
Szabin: Nicy, hogy te milyen kis túlfantáziált vagy.

És ez így ment egészen este tízig. Akkor elköszöntünk egymástól, én elmentem tusolni. Miután végeztem, lementem anyumhoz a művész műhelyébe, hogy jó éjt kívánjak neki, ezt megismételtem Ed-del is, akit a délután folyamán többször is megkergettem, mert elvette valamimet. Befeküdtem az ágyamba és leírtam a mai nap történéseit naplómba. Tizenegy körül volt, mikor lekapcsoltam lámpámat és elaludtam.

Másnap, mikor beértem suliba, mindenki azt kérdezgette, hogy mit csináltam a karommal, én, pedig újra, újra és újra elismételtem, azt a mesét, amit anyunak is. Egész nap nem csinálhattam semmit, nehogy nagyobb baja legyen a kezemnek, hiába bizonygattam, hogy semmi bajom, akkor sem. A táskámat sem vihettem még a büfébe se mehettem el. Katasztrófa, szeretem, hogy törődnek velem, meg minden, de ez azért, már túlzás, nem is kicsit. Mikor végre hazaértem, arccal előre beleestem a párnámba. Pár percig néma csend volt a házba, még se anyu, se Ed nem volt itthon. Valaki azonban neki dobott pár követ az ablakomnak.

-Hogy az ördög vinne el. -mondtam a párnámba, majd feltápászkodtam és elindultam az ablak fel, hogy megnézzem ki szakította meg alfa állapotba merülésem.

Ott viszont senki sem volt. A párkány alá viszont egy lap volt becsúsztatva. Kihúztam óvatosan, nehogy elszakadjon. Fekete tintával volt ráírva egy mondat, "Remélem jól vagy." Mikor megfordítottam a lapot egy rajz volt rajta. Amin egy lány volt és eléggé hasonlított rám, csak a szeme és a szeplőim nem. A lány kezén egy virágos tetoválás pontosan ott, ahol nekem most a kötés volt. Kézfején is egy rózsa volt. A kép láttán elmosolyodtam. Tetszett a kép. Csak nem tudtam, kitől kaptam.

-Bárki is vagy...-szedtem elő a celluxot. -most már sokkal jobban vagyok. -tettel fel szekrényem ajtajára a képet.

>Másnap reggel<

A szobámban kellemes gyümölcs illat terjengett. Csukott szemmel ültem fel, mert féltem, hogy csak álmodom, de miután már teljesen felébredtem, rájöttem, hogy nem álmodom. Az éjjeli szekrényen lévő órám hatot mutatott. Még senki sem volt ébren, viszont a kis asztalon volt valami, amit nem tudtam kivenni, mivel szemem még nem szokott hozzá a félhomályhoz. Két centi nyúlás után sikerült ültő helyemben felkapcsolni a lámpát, aminek következtében, fél percre teljes mértékű retina kisülést szenvedtem. Mikor vissza nyertem látásom, konstatáltam, hogy nyitva van ablakom, de ami ennél érdekesebb volt, hogy nem én nyitottam ki. Anyum és Ed sem lehetett, mert ők már aludtak, amikor én lefeküdtem aludni. Vissza nézetem az éjjeli szekrényre, ahol újabb kellemes és kedves meglepetés fogadott. Gabona pehellyel kirakott betűk, egy felébe vágott citrom, egy kiskanál és egy bögre gőzölgő, az illata alapján gyümölcs tea. Ha ezeket össze olvastam "Good Morning" szavak jöttek ki azaz "Jó reggelt".

Beízesítettem a teát és az ablakhoz mentem, majd felültem a párkányba. Ahogyan tegnap, most sem volt senki az utcában.

-Nem tudom ki vagy, de köszönöm. -mosolyogtam és lassan inni kezdtem teámat.

-Gwen-

Emlékek: 3.rész: Beléd vágom a kis fejszét

"Lehet, hogy határozott vagy és magabiztos, de mindig gondolod át mielőtt cselekszel."

/Evy Dean/

*************************************************

-Hogy a balta vinné le azt az idióta káposzta lével töltött fejedet. -szitkozódtam az anyós ülésen.

-Mondtam már, hogy bocsánat és véletlen volt. -kapta fel a vizet Stefan.

-Nehogy, már neked álljon feljebb! Nem neked van a karodon egy 10 centis vágás! -fordultam hátra.

-Sajnálom érted?!

-Sajnálhatod is, mert, ha rajtam múlik, holnaptól, mehetsz vissza az iskola pad mögé. -fenyegetőztem.

-Ezt most nem mondod komolyan?! Egy ilyen kis malőr miatt?! 

-Itt vagyunk! -kiabálta túl Stefant, Josh, aki egész idő alatt csendben volt.

>Nem sokkal később<

-Auhhh... -szisszentem fel.

-Jó mindjárt megvagyok. -mondta az ápolónő, aki összevarrta a kezem.

Eddig már vagy negyvenszer varrták össze különböző helyeken a bőrömet, de még mindig nem bírom a tűt. Az egyetlen dolog, amitől tartok. Pár perc múlva vége lett a szenvedéseimnek. Az ajtó előtt Alice várt.

-Köszi az SMS-ed. -mondtam nem éppen jókedvűen.

-Bocsi, de mindenki azért izgult, hogy ne ő kapja az új társat. -mentünk az öltöző felé.

-Megszívtad, a nagyképű zöldfülűvel. -idéztem az üzenetet. -Ebből, valahogyan rájöttem.

-Jó na ne legyél rám mérges.

-Nem rád vagyok mérges, hanem Stefanra vagyok dühös, mert engem talált el azzal a hülye fejével. -ültem le a padra.

-Csak súrolt, nem talált el. -javított ki.

-Akkor is rohadtul fáj. Mázli, hogy nem szúrta el az akciót. -próbáltam lehúzni magamról a bőr egybe részes ruha felsőjét. -Segítenél áthúzni a kötésen?

-Persze. -emelte át az anyagot a gézen. -Tudom, hogy a család "szent és sérthetetlen", de ezt, hogy fogod otthon kimagyarázni? -kérdezte.

-Nem tudom, majd kitalálok valamit. Az viszont biztos, hogy miután letusoltam megyek és belevágom a kis fejszém ennek a zöldfülűnek a karjába. -mentem be a zuhanyfülkékhez fehérneműben és a törölközőmmel.

Letusoltam, felvettem a lime zöld toppom és a fekete háromnegyedes elasz nadrágom, majd kimentem vissza Alice-hez.

-Ide dobnád a hajszárítóm?

-Persze.

-Köszi. -kaptam el.

-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy belevágod a kis fejszét Stefanban? -kérdezte.

-Ilyenekkel nem gyakran szoktam viccelődni. -kezdtem szárítani a hajam.

-De most komolyan, ebből gond is lehet. -aggodalmaskodott.

-Apró baleset lesz csak. Meg különben is. Szemet szemért, fogat fogért. -húztam meg vállam.

-Gonosz vagy.

-Ne így vélekednél, ha fordított helyzetben lennél.

-Az lehet, de nem is vágnék belé semmit. -gondolkozott el. -Soha se dönts, ha mérges vagy...

-És sohase ígérj, ha boldog vagy. Tudom tudom.

Sóhajtottam egyet és megráztam a fejem, majd lekapcsoltam a hajszárítót.

-Csak a te kedvedért alszom rá egyet, viszont, ha még egyszer ilyen előfordul, akkor meg fogok gondolkodni. -tettem el cuccaimat a helyükre.

-Oké. -mosolygott.

-Na szia, megyek haza, mert még tanulnom is kéne.

-Szia. -ölelt meg.

A lifthez érve, éppen össze futottam Stefannal, aki nagy ívben került ki.

-Nem kell félned. Alice megmentett a napi napra. -mondtam, de rá se néztem, csak beszálltam a liftbe és megnyomtam a gombot.

>Stefan (szemszöge) és Alice<

-Szia. -köszöntem.

-Hali, látod, még épen vagy. -mondta Alice.

-Igen, és köszi, Gwen mondta, hogy te jártál közben.

-Semmiség, de legközelebb, már nem menekülsz meg.

-Azt gondoltam, amúgy mit akart csinálni, csak, hogy mire készülhetek.

-Beléd akarta vágni a kis fejszét. -nézett rám és várta, hogy mit reagálok.

-Akkor felkészülök a legrosszabbra, ha még egyszer ilyen véletlenül előfordul.

-Nyugi. -karolt belém. -Az öccse is még él. -nevetett. -Amiért megmentettelek a kis fejszétől, elárulod, hogy hogyan sikerült meglőnöd?

-Öhm... hát az úgy volt, hogy...

-Gwen, Alice, Stefan-